Fekete vőlegények 2. rész

Németh László írja 1927-ben Gulácsy Irénről:


„Hiszem, hogy ezt a regényt fogyatkozásai sem szoríthatják ki a nagy


magyar regények közül. Ezer oldala annyira fokról fokra kifejlő s a


végén mély szimbolikus távlatokat belénk sajdító mozdulat, annyira benne


van a mi egész életünk, annyira a mi korunk regénye, hogy bizonyos lesz


jelentése más kor számára is. A mohácsi vész körüli negyven esztendő


szennyéből szinte sorsszerűen emelkedik ki két heroikus férfihomlok;


kemény emberek, akiket a boldogságmegtagadó sors pofozott önfeláldozó


mártírokká. Mintha a Zápolyák hisztériás uralomvágya, a Jagellók


bárgyúsága, a pórlázadás, a Mohácsba rohanó nemzet millió bűne, a Mohács


után ránk zúduló idegen kalandorszomj, mind csak azért kóvályogna,


dulakodna előttünk ezer oldalon, hogy kibontakozhassék a Tomori Pál és


Czibak Imre férfilelkének érett elszántsága. Különösen szép a Czibak


Imre alakja. Hős, aki nem hősnek, csak erős, boldog férfinak született,


de a kor üllőjén addig kalapálja, addig veri őt az élet, míg egyszerre ő


a kard, melyet a nemzet önmegváltó akarata húz ki balsorsa ellen. Az


idők mocskából emelkedik ez a regény a mártírium időtlen szépsége felé.”